|
Az Európában csak tatárokként emlegetett mongol támadók 1242-ben feldúlták és kifosztották Magyarországot, a király élete is közvetlen veszélyben forgott, egészen a dalmáciai Trau váráig kergették a hódítók. A vész elmúltával IV. Béla egyesíteni kívánta az ország erőit, ezért újabb jelentős földbirtokokat adományozott el, cserébe az új birtokosokat várak építésére kötelezvén. A 13. század végére a királyi hatalom rendkívül meggyengült Magyarországon, és a királyi családban is megfogyatkoztak a tehetséges, hatalomképes utódok. 1301-ben a 895-ös honfoglalást irányító Árpád vezér dinasztiája kihalt. Különböző főúri érdekcsoportok különböző helyekről behívott személyeket koronáztak királlyá. A rivalizálók közül a nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbert emelkedett ki. Uralkodását hivatalosan 1308-tól számítják, de még beletelt egy-két évtizedbe, mire hatalmát minden „kiskirállyal” el tudta ismertetni. Károly Róbert és fia, I. Lajos, valamint az őket követő Luxemburgi Zsigmond uralma a reneszánsz eszmék kibontakozásával is járt. Zsigmond a lovagi kultúrát is meghonosította. Tekintettel arra, hogy később német-római császárnak is megválasztották, ezért Magyarország ügyeivel egyre kevesebbet foglalkozott. Az ország területét öt-hat részre osztotta bizalmi emberei között, akik az ő nevében önállóan jártak el. Ebben az időszakban Magyarország gazdaságilag is erősödött: a Felvidéken kibontakozóban volt a textilipar és a nemesfémbányászat, az Alföldről pedig jelentős számú szarvasmarhát hajtottak a nyugat-európai piacokra. Zsigmond halála után az országban ismét megerősödő feudális anarchia miatt a gazdaság teljesítőképessége csökkent, s hiányzott a centralizált politikai hatalom is. A főurak és főpapok hatalmaskodásait semmi sem korlátozta. A társadalmi feszültség Erdélyben robbant ki, 1437-ben. A Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés a kezdeti siker után elbukott, mert az erdélyi földesurak ellentéteiket félretéve, összefogták erőiket, és a Kolozsvár melletti döntő ütközetben legyőzték a paraszti seregeket. |
|
1444-ben a várnai csatában elesik a király, a lengyel–litván Jagelló-házból származó Ulászló. Ezután néhány évig Hunyadi kormányzóként irányítja az országot. A törökök 1453-ban beveszik Konstantinápolyt, ezzel a Bizánci Birodalom megszűnik létezni. Ezzel a győzelemmel a törökök közelebb kerültek Európa keresztény országaihoz. Megnövekedett lehetőségeiket hamarosan megpróbálták kihasználni. 1456-ban ostrom alá vették Nándorfehérvárt – a mai Belgrádot –, amely a Magyarország felé vezető utat védte. A vár védőit Hunyadi János fegyveresei és a Kapisztrán János által vezetett, fegyverforgatásban járatlan keresztesek legyőzik. Az ütközet után a táborban kitörő pestisjárványban elhunyt „törökverő” Hunyadi János.
A magyar főurak feledvén, hogy mekkora veszélytől szabadultak meg, megpróbálnak leszámolni a Hunyadi-családdal. Hunyadi János egyik fiát, Lászlót megölik. Másik fia, Mátyás azonban 1458-ban megszerzi a királyi koronát. Tevékenysége vitán felül a középkori magyar állam legjelentősebb uralkodójává teszi. Harminckét éves uralma alatt megreformálja az ország gazdaságát, rendkívüli adóbevételekre tesz szert. Jövedelmét részben presztízsberuházásokra fordítja: palotaépítkezésekbe kezd, nagy reneszánsz udvart vezet, európai hírű könyvtárat hoz létre. A törökökkel nem próbál meg végleg leszámolni, mint apja, hanem csak féken tartásukra törekszik, mivel érdeklődése Európa felé fordul: előbb a környező államok trónjait kívánja megszerezni, majd német-római császár szeretne lenni. Terve nem valósul meg, s halála után az ország is bomlásnak indul: a nagy nyomás alól felszabaduló főurak önös érdekeiket követik, a gazdaság szétzilálódik, a királyi jövedelmek tizedére csökkennek.
- az oldal teteje -
A főurak önkényeskedései ellen tiltakozásul 1514-ben Dózsa György vezetésével kirobban a legnagyobb magyar parasztfelkelés. A több hónapig tartó felkelést leverték, majd véres megtorlás következett. A felkelés egy törökellenes keresztes hadjáratból fejlődött ki. Leverése után a főurak féltek attól, hogy a parasztok kezébe fegyvert adjanak, s ez tovább csökkentette az ország védelmi képességeit. 1526-ban II. Szulejmán seregei Mohácsnál legyőzték a magyarokat, menekülés közben meghalt a király is. Jó ideig maguk a törökök sem hitték el, hogy a nem túl jelentős ütközet után lényegében az ölükbe hullott az ország. A törököknek azonban távolabbi terveik voltak: Bécset kívánták elfoglalni. Ez azonban nem sikerült sem 1529-ben, sem 1532-ben. Budát azonban 1541-ben elfoglalták, ezzel Magyarország középső harmada az ellenőrzésük alá került, ahol ki is építették saját közigazgatási rendszerüket. Magyarország három részre szakadt: Erdély önálló fejedelemségként a törökök hűbérese volt, az Alföld és a Dél-Dunántúl a török birodalom részévé vált, a Dunántúl északnyugati részén és a Felvidéken pedig Habsburg-királyok alatt élt a maradék Magyarország. Ez az állapot mintegy 150 évig tartott. A török birodalom rendszeresen indított újabb hadjáratokat a Habsburg királyi Magyarország ellen. A háborúkban magyar részsikerek is születtek, egyes várak hősiesen védték magukat és hátországukat. 1552-ben Eger várát nem tudta bevenni a török, 1566-ban pedig Szigetvár megállította az ismét Bécs ellen vonulókat. Az ostrom idején a török táborban elhunyt Nagy Szulejmán szultán, akit lovára kötöztek, hogy katonái életben lássák, s ne törjön ki pánik köreikben.
A törökök sosem tudták nyugat felé tovább tolni birodalmuk határait. Ebben megakadályozták őket birodalmuk geopolitikai viszonyai, és hadszervezetük jellegzetességei. A törökök keleten állandó konfliktusban álltak a perzsákkal. Európa belseje felé csak akkor indíthattak sereget, ha meggyőződtek arról, hogy abban az évben nem fenyegeti őket perzsa támadás. Ha nem volt veszély, hozzáláthattak az expedíciós sereg toborzásához. A késő tavaszi indulás miatt általában már kevés idejük maradt Bécs ostromára, mivel a tél beállta előtt vissza kellett fordulniuk. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország frontországgá változott. A határvidékek lakossága rendkívül megsínylette az állandó csatározásokat: az adót a török és a magyar birtokosok egyaránt követelték tőlük, a kisebb-nagyobb csaták, rablóportyák nyomán falvak néptelenedtek el, mindenféle gazdasági tevékenység lehetetlenné vált. A török uralom alatt lévő nagyobb települések – Kecskemét, Debrecen, Nagykőrös – azonban sikeresen védték érdekeiket, s fenn tudták tartani a Nyugat-Európába irányuló marhaexportjukat.
- az oldal teteje -
A három részre szakadt Magyarország életében újabb társadalmi törésvonalak is keletkeztek a reformáció térhódítása nyomán. Az Erdélyi Fejedelemségben hódítottak a reformáció különböző irányzatai, a királyi Magyarországon azonban a Habsburg-udvar támogatásával erős ellenreformációs tevékenység folyt. A Habsburgok ellen hangolta a magyarságot az is, hogy a török elleni harcokban egyre nagyobb szerepet kapó nyugat-európai zsoldosok fosztogatták, sanyargatták a magyar lakosságot, be-betörtek Erdélybe is. A Bocskai Imre vezetésével 1606-ban kitört felkelés végül kompromisszummal ért véget: a nemesek, a polgárok és a katonák számára biztosította a szabad vallásgyakorlást, helyreálltak a magyar rendek jogai és a Habsburgok elismerték Erdély függetlenségét.
A 17. században a királyi Magyarország és a fejedelmek által irányított Erdély tovább folytatta „birkózását” a magyarok feletti teljes hatalomért. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a harminc éves háborúba bekapcsolódva Bécset szorongatta, a Habsburgok pedig az ellenreformáció újabb ideológiai támadását indították meg. Mindezt tehették azért, mert a török birodalom meggyengült, keleti végein bonyolódott nagy háborúkba, és csökkent Európára gyakorolt nyomása. A 17. század második felében reális lehetőséggé vált az ország felszabadítása. Ezt az utolsó nagy török támadás előzte meg: 1683-ban Kara Musztafa Bécs elővárosait is elfoglalta, a Lotharingia Károly és Sobieski János lengyel király vezette felmentő sereg azonban legyőzte a támadókat. A nemzetközi összefogás sikere arra sarkallta a Habsburgokat, hogy fegyverszünetet kötve XIV. Lajos francia uralkodóval, létrehozzák a törökellenes szövetséget, a Szent Ligát. 1686-ban az egyesült seregek két hónapos ostrom után visszafoglalták Budát, Magyarország fővárosát. Ezt újabb győzelmek követték, és az 1699-es karlócai békében a törökök elismerték Magyarország elvesztését. |
