A kárpát medence a magyar honfoglalás előtt
Honfoglalás kora
Az első magyar király
A keresztény feudális Magyarország
Magyarország az Árpád-ház kihalása után
A törökök Magyarországon
A Habsburg Birodalom - a Rákóczi szabadságharc
Magyarország a Habsburg Birodalom része
A legnagyobb magyar
Kossuth - az 1848-as szabadságharc
Kiegyezés
Az I. Világháború - a szétszabdalt Magyarország
Az önálló Magyarország - a II. Világháború
A kommunista uralom - 1956 - Kádár korszak
Magyarország a demokrácia útján

A Kárpát-medence a magyar honfoglalás előtt
Eurázsiában csak két olyan síkság van, amely mindig bő terméssel jutalmazza meg az ember fáradtságos munkáját: az egyik Mezopotámia, a másik a Magyar Alföld, illetve a Kárpát-medence. Amíg azonban Mezopotámiában a mezőgazdálkodás csak öntözéssel lehetséges, addig a Kárpát-medence éghajlata öntözés nélkül is a legmegfelelőbb az emberi megtelepedésre. A környező területhez képest más éghajlati vidékek növényei is megteremnek itt és jó termést hoznak.
A Kárpát-medencében egymás mellett nő meg a déli származású búza és árpa, az amerikai meleg égövben kinemesített kukorica, a nedves és hideg égövhöz szokott rozs és burgonya, a Perzsia tájairól származó kajszi és az őszibarack, a közép-ázsiai dinnye, a szubtrópusi paprika és a belső-ázsiai szőlő. A Kárpát-medence síkságaival, hegyeivel és folyóival "tejjel-mézzel folyó Kánaán", ahol a történelem folyamán soha éhínség nem volt.A Kárpát-medence furcsa véletlen révén a hun-avar-magyar honfoglalásig egyetlen jelentős népnek sem vált hazájává.
	A kőkori-, réz- és bronzkori európábanmindenütt megtelepedett autochton őslakosság mellett nem telepedtek itt meg a koravaskori hallastattiak és a késő-vaskori kelták. A mintegy 400 évig tartó római megszállás után a IV. század végén - névleg 395 után - eltávoztak innen a római legionáriusok, a kereskedők és a földbirtokosok, majd átvonultak a langobardok, a szkírek, a gótok, a vandálok, a gepidák, a herulok és más "barbár" népek.
Otthonra itt először a IV. század végén bejött hunok és az 568-ban, majd utána több hullámban beérkezett avarok találtak, akik e területről soha el nem távoztak, őket senki ki nem űzte. Miután Nagy Károly hadai több hadjáratban legyőzték az avarokat, a dunántúli területet a frank birodalomhoz csatolták. A Duna vonalától északra fekvő kisalföldi és felvidéki részekre morva földbirtokosok érkeztek, a Nyitráról elűzött Pribina morva herceg pedig a Dunántúlon kapott hűbérbirtokot. A IX. század végén a Kárpát-medencébe érkező magyarok három politikai képződménnyel találták magukat szembe: Erdélyben és az Alföld kis részén bolgárok tartózkodtak, akik főleg a az erdélyi sóbányákat őrizték. A Kárpát-medence északnyugati területére morva birtokok nyúltak be, a Dunántul, pedig a frank birodalom keleti nyúlványához tartozott. Mindegyik politikai berendezkedés központja (Pliszka-Preszláv, Velehrad és Regensburg) a Kárpát-medencén kívül esett. A Kárpát-medence a magyarok bejövetelekor két különbözően fejlett részre oszlott: a Dunántúlra és az attól keletre fekvő részekre. A magyarságnak minden itt maradt politikai, etnikai, vallási és gazdasági megosztottságot fel kellett számolni.
- az oldal teteje -
Honfoglalás kora
A 9. század végén, amikor sor került a magyarok betelepülésére a Kárpát-medencébe, vagyis a honfoglalásra, elődeink átmeneti társadalomban éltek: törzsi rendjük már bomlásnak indult, de államuk még csak kialakulóban volt. A kiemelkedő elit saját hatalma érdekében olyan fegyveres erővel rendelkezett, amelyet békeidőben is fenn akart tartani. Ehhez azonban nem volt még elegendő rendszeres jövedelme. Ezért rablóhadjáratokra indultak. A magyar csapatok a 10. század első felében beszáguldozták egész Európát: eljutottak Ibériába, Itáliába és ott álltak Bizánc kapuinál is. A magyar harcosokat gyakran a különböző német és itáliai uralkodók bérelték fel ellenfeleik megtámadására. Európa azonban lassan felocsúdott, kiismerte a magyar könnyűlovas harcmodor ellenszerét, és két megrendítő vereséget mért ellenfelére (933-ban és 955-ben). Ezzel egy újabb korszak zárult le a magyarok történetében. Beszorulva lakóhelyükre, az élet más útjait kellett keresniük.
- az oldal teteje -
Az első magyar király
Magyarország első királya, Szent István, a honfoglalást vezető Árpád fejedelem leszármazottja volt. István államszervező tevékenysége már csak a magyarság útkeresésének lezáró aktusa volt. Apja, Géza fejedelem idején már megkezdődött a békés kapcsolatok építése a környező államokkal és a keresztény eszmeiség is kezdett tért hódítani. Papokat és fegyveres lovagokat hívtak be az országba, hogy a kiépülő központi hatalomnak ideológiai és fegyveres támaszául szolgáljanak. Megkeresztelkedett maga, Géza fejedelem is.
Az eredmények elismerését jelzi, hogy fiának, Istvánnak Géza a bajor hercegi házból való Gizellát szerezte meg feleségül. Az államalapítás folyamatát azonban István teljesítette ki, ő állította a társadalom és az ország alapjává az addigi vérségi kapcsolatok rendszere helyett a területi rendező elvet. Magyarországot vármegyékre osztotta. Minden vármegyében jelentős királyi birtokok voltak, középpontjukban egy vár állott. A várakban és a körülöttük lévő falvakban különböző szolgáltatásokat teljesítő mesteremberek éltek. Ezeket a várakat a király rendszeresen felkereste, ott törvénykezett, illetve átvette az adott vármegye területéről begyűjtött adót (a beszolgáltatott terményeket pedig udvartartásával felélte). István államszervező tevékenységét a pápa korona adásával ismerte el.
- az oldal teteje -
A keresztény, feudális Magyarország
Az új rend korábbi szabadságjogokat sértett, és új sérelmeket is okozott a jelentős földterületek tulajdonjogának elvonásával, valamint az erőszakos keresztény térítéssel. Nem csoda tehát, hogy a feudalizmus megerősödésének időszakát több felkelés is kísérte a 11. században, későbbi királyaink törvénykezéséből pedig értesülünk arról, hogy az országban jelentős számú csavargó veszélyeztette a közrendet, akik nyilván az új rend vesztesei közül kerültek ki: földtelenné váltak, vagy csak lelkileg nem tudták feldolgozni a társadalmi változásokat, a kialakuló egyenlőtlenségeket. A fiatal magyar államot azonban még egy veszély fenyegette: a feudális anarchia. A 11–12. században jelentős földbirtokok kerültek királyi adományként magánkézbe, amelyek visszaszerzésére a 13. század első felében IV. Béla tett kísérletet. Tervét azonban nem tudta végrehajtani: az 1242-es tatárjárás után az ország védelmére kellett koncentrálni, s ezért nem lehetett a nagybirtokosok, a „bárók” ellen erőszakkal fellépni.
- az oldal teteje -